Hogyan találkoztam Csorba Simon-Lászlóval?
2004. január 15, péntek reggel 8.20
Szerdán délután elementáris erővel tört rám az a vágy, hogy leírjam az elmúlt két találkozás történetét Csorba Simonnal és az ő holdudvarával, a Valentin- ház embereivel. Olyannyira, hogy Zsoltot, a férjemet is bele akartam vonni a munkába, mint gépírót, hogy gyorsabban haladhassak. Talán csoda, de elsőre igent mondott, ám végül én nem találtam rá időt idáig.
Most viszont magam írom. Ez sok energiát vesz el tőlem, de majd visszakapom: talán a gyerekekkel való foglalkozásokhoz hasonlítható. Különben is, amióta agyaggal foglalkozom, arra a felismerésre jutottam, hogy minél többet dolgozom, annál több energiám lesz, ahelyett, hogy fogyna, illetve, a veszteség csak pillanatnyi, a végeredményből származó öröm, pedig tovább él.
Simonról 3 vagy 4 évvel ezelőtt hallottam először. Anya nyomta kezembe a Hogyan? című könyvét. Ők már régebbről ismerték egymást, talán, mint művész és galériás? Nem tudom. Engem mindenesetre nagyon érdekelt a téma, mert akkortájt fejeztem be egy szakdolgozatot, egy nyitott kerámiaműhely megalapításáról, melyben terápiás munkát is terveztem. Az agyag, mint művészetterápiás anyag szerepét jómagam is körüljártam, sokat olvastam és írtam is róla. Szerettem volna ilyen munkában részt venni, de nem tudtam HOGYAN.
A Csorba könyvet "faltam", aztán letettem, jóval később kölcsönadtam Riának, aki műhelytársam lett, és keramikusként rajztanár szakon szintén az agyag terápiás hatásairól írt. Vele együtt és külön- külön is kerestük a lehetőséget egy ilyen segítő csoport kialakításához, de eddig mindig valamilyen akadályba ütköztünk.
Az én elképzelésem mindig is az volt, hogy a műhely életét szeretném gazdagítani, oly módon, hogy hozzánk jönnek az alkotni, agyaggal dolgozni vágyók. Simont akkoriban azért nem kerestem meg, mert egyrészt, bár Lammel Ilona keramikus művész, Simon értő társa a munkában még a könyv megjelenése előtt meghalt, úgy gondoltam ez már egy működő dolog, nyilván van, aki ezt a csodálatos munkát tovább vigye, másrészt a célom nem az volt, hogy én menjek külső helyszínre, hanem, hogy az S.K. Műhely teljen meg élettel. Hiszek a "kimozdítás" erejében, és most remélem sikerül megvalósítanunk az OPNI VALENTIN- HÁZ BETEGEINEK KÜLSŐ MŰHELYBE VALÓ KIHELYEZÉSÉT, melyet önmagában is terápiás hatásúnak gondolnak és ezen a ponton gondolataink, céljaink összetalálkoznak.
Hogyan is találkoztunk? Karácsony előtt a Duna galériában nyílt meg Csorba Simon kiállítása, ahova Anya hívott minket, hogy kedves, halk szavú emberekkel találkozzunk, szívet melengető zenét hallgassunk, megismerjük Simont és festményeit, grafikáit és persze Őt magát. A ceremónia után, már féllábal hazafelé megemlítettem Simonnak, hogy olvastam a Hogyan?-t -amin igen meglepődött, és hogy történetesen egy nyitott kerámiaműhelyt vezetek, amin ő kapva- kapott. Meghívást kaptam a Valentin-házba és én is hívtam őt az S.K. Műhelybe. Telefonszámokat cseréltünk és én azzal az örömmel mehettem haza, hogy ma egy kis csoda történt.
2004. január 7., szerda 10.15h Tizenöt perces késéssel érkeztem a "Lipótra", annak ellenére, hogy több dolog is ellene dolgozott. Szeretettel fogadtak, mindenkivel kezet fogtam, bemutatkoztunk. Nem lehettem soha biztos, hogy beteggel, vagy foglalkoztatóval állok-e szemben. Csak a szemek beszéltek.
Nem tudok sokat az epilepsziáról, de láttam már rohamot lezajlani és nehéz volt feldolgozni a hozzá kötődő megijedést és tehetetlenséget, de főként azt, hogy váratlan helyen, pillanatban történik, és olyan valakivel, akiről nem tudod, hogy beteg. Ez a nem tudom érzés egyre inkább elhatalmasodik rajtam, amikor már a pszichiáterrel a jobbomon ülünk egy nagyon hangulatosan berendezett szobában, ami az irodájuk. Most már tudom, hogy akikkel eddig találkoztam voltak a betegek, de abban nem lehetek biztos, hogy a most bent ülő emberek között nincs-e ilyen. Bizonytalanságomat egy szép arcú, nagyon csinos lány erősíti, aki nagyítóval olvas, még a megbeszélés alatt is. Később tudom meg, hogy ő gyengénlátó betegként szociális munkás.
Itt ismerhetem meg a pszichiáter orvosukat és a többi foglalkoztató munkatársat is. Beszélgetésünk baráti, és a doktornő is áldását adja egy S. K. MŰHELYbeli találkozóra, ahová a betegekkel jönnének.
A történet innen a MŰHELYben folytatódik.
Az S.K. Műhely és a Valentin ház kapcsolata
Az S. K. Műhely 2000 szeptembere óta működik a Sas hegyen, Budán magánvállalkozásként. Az eltelt évek során, melyet a műhelyben végeztem, mint az agyaggal való alkotómunkát segítő tanár, megtapasztalhattam azt, hogy az AGYAG adta szabadság csodálatos energiákat, rejtetett képességeket szabadít fel.
Az agyaggal való munka - függetlenül attól, hogy egészséges, vagy beteg emberekről van-e szó, felnőttekről-e, vagy gyerekekről - anélkül is terápiás hatású, hogy kifejezetten annak neveznénk. A különböző művészeti ágak pszichiátriai betegek kezelésébe való bevonásáról sokat hallottam és olvastam már, de szerettem volna részt vállalni a segítő munkában magam is. Erre nyílt lehetőség az együttműködés kapcsán.
A Műhely kapcsolata az O.P.N.I. Valentin házával, ahogy ez lenni szokott, emberi kapcsolatok szövevényén keresztül bontakozott ki. Először egy kiállítás megnyitóján találkoztam Csorba Simonnal. Valójában hírből, és a "Hogyan" című könyve alapján már rég óta ismertem. Nem kerestem a találkozást, de tudtam, hogy amikor itt az ideje úgyis bekövetkezik és fogunk valamilyen formán együtt dolgozni. Így is lett. Az első személyes találkozást
hamar követte a második, amikor is az S. K. Műhely nevében kerestem fel a Valentin házat, ahol Simon, mint művészetterapeuta dolgozik. A többek között epilepsziával élő betegekkel való beszélgetés, az üvegműhely munkáinak megcsodálása után a "ház" vezetőivel ültünk össze megbeszélésre, hogy végiggondoljuk, milyen munkakapcsolatot alakíthatnánk ki. Többféle ötlet is felmerült. Meg is állapodtunk egy viszontlátogatásban.
Rédly Mária keramikus iparművész társammal együtt izgalommal vártuk vendégeinket. A nagy munkaasztal körül mindannyian elfértünk: betegek, foglalkoztatók, tanárok, művészek. A bemutatkozások után újból végigbeszéltük hogyan dolgozhatnának, alkothatnának nálunk néhányan a Valentin házból. Azt a lehetőséget el kellett vetnünk, hogy egy csak számukra kialakított csoportot indítsunk, mivel a betegeknek nincs munkaviszonya, ezért önállóan nem tudják fedezni az órák költségeit.
Mivel az S. K. Műhely nem kap támogatást ilyen célokra és a műhely üzemeltetése költséges, csak fizető tanítványokat tudunk vállalni. A lelkesedésünket azonban ez nem törte le.
A cél mindenképpen az volt, hogy ne mi menjünk oda foglalkozásokat tartani, hanem tőlük kerüljenek át hozzánk olyan betegek, akiknek szükségük lenne arra, hogy a megszokott „burokból” kikerüljenek. Azáltal, hogy egy új elfogadó, inspiráló közösségbe kerülnek, tele sikerélménnyel, megtapasztalhatják, hogy van élet a kórházon kívül is.
A megoldás megszületett. A már meglévő délelőtti csoportomba befogadtuk K. Andrást és estére R. Mártát szándékosan külön csoportba osztva őket. Kettőjüket egy díjért. Nagy öröm volt számomra, hogy kezdhetjük a közös munkát, hiszen évek óta több helyen is próbálkoztunk kifejezetten művészetterápiás kapcsolat kialakításával, de hiába. Legtöbbször azért nem sikerült, mert a betegekkel foglalkozó intézmények saját ilyen jellegű csoportot működtetnek, és nincs meg a szándék, vagy lehetőség arra, hogy külső helyszínre menjenek.
A vállalás részünkről és részükről is komoly kihívást jelentett. Tele voltam megválaszolatlan kérdésekkel a betegségükkel kapcsolatban és féltem, hogy felelőtlenség volt részemről olyanba vágni a fejszémet, amihez talán nem is értek. És mi lesz, ha ők és az agyag nem szeretik egymást és nem születik meg a mindent feloldó csoda: az alkotás öröme. Nem tudhattam milyen lesz az új csoporttag fogadtatása, bár a régiek mindannyian támogatták döntésemet.
András még inkább izgult, és bizonyos, hogy el se jött volna az első alkalommal, ha nem jön vele Cs. Kinga szociális foglalkoztató. Érkezésükkor a "vak vezet világtalant" kifelezés jutott eszembe, hiszen Kinga erősen gyengénlátó, egyedül nem is talált volna hozzánk, mégis ő nyújtott lelki támaszt Andrásnak. Bár Cs. Kinga csak kísérőként érkezett, neki is adtam agyagot a kezébe. Az ő bizonytalansága jót tett Andrásnak. Mellette nem érezhette magát ügyetlennek, és egyedüli kezdőnek sem a csoportom többi tagja mellett. Nekem is támaszként hatott azzal, hogy ő ismerte Andrást és a betegségét. Kinga még kétszer elkísérte Andrást, de többször erre nem volt szükség. Olyan odaadó szeretettel, figyelemmel, gondoskodással fogadták be a többiek az egyetlen fiú tagot, hogy már szinte irigyeltem is.
András kezdeti bizonytalansága, félelme az agyaggal és a többi emberrel kapcsolatban feloldódott. Legtöbbször konkrét ötlettel érkezik, és azokat segítjük megvalósítani. Szereti, hogy az agyag hajlékony, nem olyan merev, mint az üveg, tetszik neki az is, hogy menet közben javítható. Fontos számára, hogy színekkel dekorálható és hogy a tárgyak a sajátjai lesznek. Mindegyik jól sikerült idáig és ez kihat a további munkáira is. Elkészült tárgyaira jellemző a megtervezettség, és az aprólékos kidolgozottság erősen remegő kezeinek ellenére is.
Ami az igazi siker szerintem, hogy önállóan csoportot váltott, új társaságba is beilleszkedett, nem bánja, ha a betegségéről kérdezik; sőt tanárt is cserélt, kipróbálta hol érzi jobban magát. Amelyik csoportból kimaradt, mindig hiányolták. Kár, hogy a váltások miatt egyelőre nem alakulhatott ki szoros emberi kapcsolata rajtunk, a tanárokon kívül.
Időközben sikerült munkába állnia, és büszke volt rá, hogy ezentúl kifizetheti a tanfolyami díjat. Sajnos egy roham után megszűnt a munkaviszonya és kerámiázni sem jött hetek óta, de tudom, hogy rengeteg dolga van az üvegműhelyben, hiszen készülnek a Művészetterápiás kiállításra.
Az S. K. Műhely a múlt évi bemutatkozása után ismét meghívást kapott a Valentin-napi III. Művészetterápiás kiállításon "poszteren" való bemutatkozásra a Marczibányi téri Művelődési központ Pillanat Galériájába.
Megtiszteltetésnek vesszük, hogy három alkotó munkájával is szerepelhettünk a V.A.M. Design Galériában rendezett Művészeti Műhelyek szerepe a terápiában c. kiállításon is, ahol András mellett még két, évek óta a műhelyünkben alkotó, fogyatékkal élő ember munkáit is bemutattuk.
Budapest, 2005. február Ferenczyné Saás Kinga műhelyvezető
|
|